Egymást, s a mást tisztelni és tiszteletben tartani. Nem egyszerű – de mi akartuk így. A Teremtés Ádám-Éva végzetét követte a kiűzetés, s hiába volt a későbbi isteni-kegyelem, a Messiási eljövetel – mi, mit sem törődve a jövőnkkel, - a pillanatoknak és az indulatainknak élve a Pilátusi, rafinált - én -mosom-a-kezeimet- ti válasszatok! – s mi, cinkosként, gyilkosként választottunk! A Mester, Jézus halálával a Jövőnket is keresztrefeszítettük… Hogy ne legyen végzetes és a megsemmisüléssel egyenlő a messiási halál – nap-mint-nap emlékeznünk kell tanítónk figyelmeztetésére: „Akinem veszi át a keresztet, az nem érdemel megengem!” - Igen. Napról napra, bajról bajra, hétfőről keddre, s keddtől földi életünk végéig vállunkra kell emelnünk a keresztet, s végig kell járnunk a saját Golgotánkig az egyéni és a közös stációkat – de ez nem megy gyűlölködve, megosztva, hit és szeretet nélkül! Kalkuttai Szent Teréz szerint is – nem az a fontos mit tettél az életben, hanem az, mennyi voltbenne a szeretet! - Istentagadón, farizeusként, gyűlölködve, háborúskodva, sunyin, árnyékos oldalon lopakodva. Szeretet nélkül nem lehet nemzeti ünnepeinket méltósággal ünnepelni, és kegyelettel emlékezni. A mi sokat szenvedett nemzetünk már rég kiérdemelte az emlékezések, az ünnepek hiteles és tisztességes méltóságát. Az együtt ünneplés és emlékezés örömét.
Mint Csíksomlyón a Makovecz oltár előtt, ott fenn a Hargitán, a somlyói nyeregben, ahol minden évben pünkösdszombaton félmillió magyar egy Keresztalját alkotva, a politikai és vallási nézetkülönbségek ellenére - az istentisztelet befejeztével egymás kezét fogva - egy egységként – együtt énekli a Székely Himnuszt, a Boldogasszony Anyánkat, és a nemzeti himnuszunkat. Méltósággal. Szeretettel. Szeretetben. Egységben. Magyarként. Úgy, ahogy, itt, az Anyaországban is kellene.
Mert hiába égetjük ünnepeinken az emlékezés mécsesit és gyertyáit, ha nem hagyjuk csonkig érni őket! - Hogy már, végre békében nyughassanak a hősök és az áldozatok! Hogy ne kelljen évről évre szégyenkezve magyarázkodnom az unokáimnak, mikor megkérdezik: Papa – milyen ünnep az, amikor ez ezt mondja, az meg azt, amikor füttyögetnek és köpködnek a temetőkben, amikor oda-vissza nincs bátorságunk szembenézni saját hibáinkkal, amikor olyan jó „internetesjátékbulis” ha a rendőrök kergetik a Valamit, s a Valami meg burogat, gyújtogat… Papa, ez a forradalom? Ez az ünnep? Ha ünneplünk, minek a kordon? Minek a piás üveg? Miért ünneplünk százfelé? Ez a mi történelmünk? És én lecsukott szemekkel, szégyenkezve próbálom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, de akkor már az egészet nem értő és éppen ezért unó unokáim a számítógép elött ülnek, és…
Kedves Barátaim! Mit is tehetnénk mi, ezek ellen és miatta, itt a végeken, Kanizsán? Bármennyire hihetetlen, de sokat. Fogjuk meg krisztusi szeretetben egymás kezét, - alkossunk nézet és valláskülönbségeink ellenére egy „Mura-háti, Dél-Zalai, Göcsej-háti Pannonföldi, Keresztalját” és énekljük el közösen ünnepeink valódi tiszteletére – méltósággal, a Boldogasszony Anyánkat, Szózatunkat és Himnuszunkat, a Székely Himnuszt, a Ghymes dalt, a Kézfogás dalát – hogy az emlékezés mécsesei és gyertyái végre csonkig éghessenek… Hogy végre igazat tudjak mondani az unokáimnak…